oktatás

Cseregyerekek rendszere a Káli-medencében

József Andrea

A cseregyerekek rendszere az országhatárainkon belül és meglepő módon, országok között is kiépült. Nem volt ez másképp a Káli-medence területén sem; az itteni gyerekek, főleg fiúk Stájerországba (Steiermark) mentek csereként. Ezek a gyerekek hazatérve hasznosíthatták a kint szerzett tudást, nyelvet, gazdagodtak más nemzet kultúrájával és szokásaival, valamint tájékozottságukkal, önállóságukkal kiemelkedtek kortársaik közül. Mindkét családnak anyagi és társadalmi hasznot hozott, valamint a termékcsere gazdasági érdekei voltak a leginkább motiváló erők, hogy ebbe a nem kevés bátorságot kívánó gyerekcserébe belevágjanak.

Különböző nemzetiségű családok nagyjából azonos korú és nemű, főleg fiú gyermekeiket egy-két évre „kicserélték”, „idegen szóra küldték”, hogy nyelvet tanuljanak, helyt álljanak idegen környezetben, megismerjék, máshol milyen a gazdálkodás, hol tart az iparosodás, kapcsolatokat teremtsenek, mely aztán hosszú évekig is tarthatott, erősítve a családok, vidékek közötti üzleti és olykor házassági kapcsolatokat is. (Morvay, 1977) A gyerekek vagy „cserelegények” 10-16 éves koruk között mentek Stájerországba, és kintlétüket nemcsak a befogadó környezetük, hanem az iskolai oktatás is egyaránt támogatta, így magas szinten sajátíthatták el a német nyelvet. Az eltérő természeti-társadalmi adottság mellett a két terület népessége társadalmi, jogi, öröklési rendszerében is különbözött – ez különösen igaz volt Magyarország távolabbi területeire –, ellenben a káli-medencei falvak hiába hasonlítottak a törzsökös örökösödési rendszerükben, abban, hogy kevesebb feudális teher volt az egykori szabad kisnemesek vállán, a stájerek módosabbak és inkább polgáriasultabbak voltak. A hasonlóság mozgás- és kereskedelemkönnyebbséget jelentett.

A gyerekek nem kaptak fizetést, nem volt jelentősége, csak jelképes és könnyű munkákat végeztek, a házkörüli munkákban segédkeztek a vendéglátó családnál. Legfőbb céljuk a nyelvtanulás volt és ezen keresztül az iskolai továbbtanulás megalapozottsága. A tartózkodás ideje általában 1 év volt és iskolába is kellett járniuk. Mikor elérkezett a következő évi borszállítás időpontja, ezt kötötték össze a gyerekek újbóli kicserélésével. A gyerekek ugyan a csere ideje alatt leveleztek szüleikkel, de nem volt szokás meglátogatni egymást ez idő alatt.

Cseregyerekekről akkor beszélhetünk, ha ténylegesen kicserélték a gyerekeket. Ha csak az egyik költözött, akkor Gastkind volt a titulusa, de a Balaton-felvidékre nem ez volt a jellemző: itt élénken működő cseregyermek-rendszer épült ki, mely évszázadokon keresztül működött.

Az első írásos említések 1595-ből származnak erre a gyakorlatra; Csepreg magyar mezőváros iskolamesterének 1595. évi díjlevelében olvasható, hogy minden gyermek, a németek is egy-egy garast fizessenek a tanítónak az évi négy vásár alkalmával.

„Az mely gyermeket pedig, ha német gyermekre elváltják (cserélik), avagy (Bécs-) Újhelybe, avagy Sopronba, avagy Bécsbe adják, avagy valahová Német országba és onnand más adnak érte, tehát attul a csepregi ember csak annyit fizessen, mint az önnön fiátul 1 frt-ot.” (Farkas, 1887, p.60).

Ezek a gyerekek gyakran a gazdasági felesleget és hiányt pótolták. Az Alpok közeli területeken gabona-, bor-, hús- és tojáshiány volt, míg a Balaton-felvidéken szükség volt ipari termékekre, sóra, az építkezésekhez szálfákra, különböző, itt nem termesztett gyümölcsökre. A német nyelv ismerete ehhez a kereskedéshez hatalmas gazdasági előnyt jelentett, fontos volt a parasztok, kisnemesek, agilisek és a kereskedők számára egyaránt. A külföldön megszerzett tapasztalataik meghatározóak lettek felnőtt életükben, különösen a borkereskedelem területén, ugyanis a gazdasági sikerhez a társadalmi kapcsolatháló kulcsfontosságú volt. A cseregyerekek révén a stájer borvásárló kocsmáros és a magyar borelőállító gazdagyerek kapcsolata, a közös nyelv használata, a közös múlt és tapasztalatok, a kölcsönös tisztelet adta a biztos pontját a felnőtt korukban is megmaradt borértékesítésnek. Két híres írónk is cseregyerek volt, Jókai Mór Komáromból Pozsonyba ment német nyelvet tanulni, Krúdy Gyula pedig Podolinba (Kósa, 1981).

A nyugat-magyarországi és dunántúli falvak egyik legjobban dokumentált, nyelvi-gazdasági alapú csereformája volt a XVIII-XIX. században a cseregyermek intézménye, sőt, még a XX. század elején is éltek ezzel az érdekes lehetőséggel. Voltak olyan esetek, mikor több generáció is cseregyermek kapcsolatban maradt. Amelyik családokban még nem volt cseregyermek, olyanok segítségét kérték, akik már részt vettek ebben a folyamatban, és rajtuk keresztül találtak megfelelő korú és nemű gyermeket. A gazdagabb iparos és parasztcsaládok éltek a lehetőséggel, és akár több nemzet nyelvére is megtaníttatták így gyermekeiket (Andrásfalvy, 1970).

Stájerország a XVIII-XIX. században a Magyar Királyság egyik legfontosabb nyugati gazdasági kapcsolattere volt: erdőkben gazdag vidék, de gabonából és borból részben importra szorult. A Balaton-felvidék bortermelő vidékként erős bortermelő többlettel rendelkezett, ez az aszimmetria alapozta meg az élénk árucserét és a személyes kapcsolatokon alapuló kereskedelmet. Az osztrák parasztgazdaságok és a polgári vállalkozások gyakran többfunkciósak voltak, erdőgazdálkodás, fűrészipar, szállítás és bútorkereskedelem egy kézben összpontosult.

A Káli-medence bortermelése a gazdasági tevékenységen túl társadalomszervező erővel is bírt. A bor értékesítése személyes jelenlétet, nyelvtudást és megbízhatóságot igényelt, a cseregyerek rendszer biztosította ehhez az előképzést, hiszen a borkereskedelemben fontos volt a közös nyelvhasználat – jelen esetben a német –, az ismert családnevek és az egymást segítő, átfedő rokoni és cserekapcsolatok. A stájeri és (ma) burgenlandi kocsmárosok sok esetben már előre lekötötték a termést egy évre előre, vagy természetben fizettek, ami tovább erősített a cserejellegű gazdaságot. A Káli-medence erősen fahiányos, a rossz minőségű, ám kőben gazdag talajon véderdőket hagytak meg, a gabonatermesztés jelentéktelen volt, a szőlők foglaltak el nagyobb területeket. Ennek megfelelően a lakó- és gazdasági épületeket kőből emelték, vályogház Köveskálon összesen egy darab volt, azt is egy bebíró építette. A tetőszerkezethez viszont szükség volt hosszú és erős gerendákra, szálfákra, így azokat legfőképpen Stájerországból hozatták. A postakocsi szálló a falu szélén (jelenleg címe: 8274 Köveskál, Fő utca 1.) volt található, itt szálltak meg stájer kereskedők, és itt pakolták át a szállítmányt: fáért, sóért, szerszámokért bort, mandulát.

A korabeli sajtóban találhatunk olyan hirdetést is, amely „német bonnék, szobalányok, szakácsnők, szolgálók és férfi cselédség, szóval bárminő foglalkozások, állások, iparos- és kereskedő-tanonczok” munkaerőközvetítését kiterjesztette „iskolás cseregyermekekre” is. Meg is indokolta Király Miklós, resiczabányai hirdető, hogy miért érdemes németekkel cserélni:

 „Jobb módú magyar családoknál a német cselédséggel kettős czél éretik el: a német nyelv tanítás és a szolgálat. — Csere-elhelyezésekre pedig Resicza annyiban alkalmas, hogy lakossága az irodalmas német nyelvet beszéli, — s azonkívül van 46. polg. iskola és 20. felső-leányiskola Rövid idő alatt az ország különböző részeiben helyeztem al német cselédséget, gyermekes családokhoz, a legjobb sikerrel.” (Kecskeméti Lapok, 1898, p.8).

A magyar nyelv a XVI. században vált anyanyelvi irodalmi nyelvvé, de nem lett a hivatalé és a politikáé. Oktatni magyarul a XVIII. századtól kezdtek, 1730-ig egyre inkább terjedt a magyar nyelvű oktatás, de akkor is még csak egy-egy tantárgyat tanítottak anyanyelvünkön. Ezzel egy időben, párhuzamosan terjedt a német nyelv az Ausztriával közös kormányzás, illetve II. József németesítő törekvései miatt, valamint a korabeli nemesség érdekeit tartották szem előtt. Mária Terézia idején került ki az egyházak kezéből az oktatás, és lett a magyar közoktatás mai értelemben állami irányítás alá. Úgy vélték, az oktatás és az ismeretterjesztés állami érdek, a mindenkire egyaránt vonatkozó oktatás által biztosítható a fennálló rendi társadalmi viszonyok megőrzése, ezek adták az alapját az 1770-es évek elejétől kezdődő tanügyi reformnak. Az újítások közé tartozott, hogy a jogászokat, latinos műveltséget előtérbe helyező egyházi iskolák helyett az állami iskoláknak hasznosítható ismereteket kell nyújtania. Például a gazdálkodáshoz természetrajzot és földmérést, legyen művészeti oktatás, irodalom, valamint a kor igényeinek megfelelően, oktassanak filozófiát és természettudományi ismereteket. A pesti egyetemen csak 1791-ben kezdik el tanítani a magyar nyelvet, majd egy évvel csatlakozott ehhez a középfokú oktatás is. Önálló tantárgyként a magyar nyelv majd csak 1806-ban kezdődik meg.

A magyar és német nyelv közvetítőként szerepelt a más nyelvű nemzetiségek között. Még nem ismerték az államnyelv és a hivatalos nyelv fogalmát, nem volt az iskolákban nyelvtanítási kényszer, maga az iskola sem volt még kötelező, így kijelenthetjük, hogy a nyelvtanulás önkéntes volt. Elsőként az evangélikus lelkészek is tanítók tanultak akár több nyelvet is, mert nem tudták, magyar, német vagy szlovák nyelvterületre kerülnek majd. A következő nyelvtanuló csoportba a kereskedők, vándoriparosok, házaló parasztok tartoztak. Ők a cserekereskedelem megindulásakor, valószínűleg a XVIII. század végén kezdhettek mozgolódni. A két- és többnyelvűség iránti igény elsősorban nyelvhatárhoz közeli területeken jelentkezett, ill. ahol vegyes etnikumú települések voltak.

A cseregyerek rendszer előnyeivel a módosabb családok élhettek, a kisparasztok, napszámosok csak álmodhattak erről a lehetőségről, fiaikra a családi gazdaságban volt szükség, nem élhettek ezzel a kiváltsággal. Íratlan szabály volt, hogy a sajátjaik helyett érkező gyerekeket olyan színvonalon kellett tartaniuk, ahogy a saját fiaikat is ellátták.

A Dunántúlon kívül elterjedt volt a cseregyermek rendszer A Felső-Csallóközben és Mátyusfölde magyar falvaiban, ők Pozsony környéki és hegyaljai német helységekkel álltak cserekapcsolatban, onnan főleg szőlősgazdák és polgárok gyermekei érkeztek. Dél-Biharban magyarok és románok cseréltek, itt érthető módon, a síkvidéki gabonatermelő és a hegyvidéki állattartás ismereteit cserélték ki. Az erdélyi magyar polgárok és a gazdagabb székely parasztok németajkú szászokkal cserélte. (Nagy, 1965).

Nagy Lajos az Etnographiában megjelent Csere gazdalegények című rövid értekezésében néhány példán keresztül mutatja be, hogy milyen szívélyes viszony alakult ki a házigazda és a vendég között mindkét oldalon: gazduramnak, bátyámnak, édesbátyámnak, János bátyámnak szólították a vendéglátót, a legényeket pedig szomszédfiúnak, oláhlegénynek, szomszédlegénynek, falulátónak, csere gazdalegénynek nevezték. (Nagy, 1965)

Köveskálról 1900 körül Kövesdi Károly Stájerországba ment cseregyerekként, már felnőtt családos emberként is tartotta a kapcsolatot csere családjával, nyaralni is kimentek hozzájuk a későbbiekben. Az első világháború kitörése környékén Györffy Károly egy évre ment cserének, iskolába is járt mindkét fiú, és Györffy idős korában is jó szívvel gondolt vissza ezekre az évekre. Ennél a családnál találhatunk példát arra, hogy több generáció is fenntartotta a cseregyerek rendszert, mert édesanyja öccse, Nagy Kálmán is már ugyanannál a családnál töltött tanulási időt a XIX. század végén. Lányok is mentek a faluból cserének, feljegyzés van Kovács Margitról és Máriáról, illetve a Burján fivérek, Géza és István (a mai) Burgenlandba mentek. A faluból a Burján és a Fábián család – itt szintén több korábbi cseregyermek élt – építette ki a borüzletét burgenlandi kereskedőkkel. Fábián Zsigmond még a feleségét, Fliengeshcnee Annát is Pinkafőről (Pinkafeld) hozta. (Csoma, 1982)

A közeli Monoszló cseregyerek rendszerének kiépítéséhez a grázi borkereskedő, Johann Hobersach járult hozzá. Ő az I. világháború előtt erről a vidékről vásárolta a bort és szállította el. Saját faanyagából, melyet a saját erdejéből vágott és a saját fűrészgépén dolgozott deszkává épített a szomszédos Révfülöp szőlőhegyén vastag gerendaalapon álló faépületet. Szőlője is volt, és ő építtette ide az első szivattyús kutat, mely ma már minden kál-völgyi faluban megtalálható, de akkor még újdonságnak számított. A fentebb részletezett, több lábon álló gazda példája Hobersach. Korábbi tapasztalatai alapján magyarul is tudott, ismerősei közé tartoztak a környékbeli nagygazdák. Néhány család hamar kiterjedt cseregyerek rendszert alakított ki, a Nagyok, Csekők, Kerkápolyok cseréltek Hobersachékkal és Kisrchbaumékkal. Szoros baráti kapcsolat alakult ki a családok között, a külföldi gyerekek az itteni élmények, baráti társaságuk és benyomásaik miatt 1921-ben, Burgenland megalakulásakor, Nyugat-Magyarország elcsatolásakor magyarnak vallották magukat állampolgárságukat megtartva. Vicces anekdoták is fennmaradtak, például a cseregyerekek mindig németül káromkodtak, ez megmaradt a magyar társaikban, vagy egy Gaál Gyula monoszlói borosgazdáról szóló történet maradt fent. Megtetszett stájer kocsmárosoknak a bora, de nem gondolták, hogy beszél magyarul, így előtte beszélték ki a jó minőséget, illetve alkudni próbáltak. Mivel Gaál mindezzel tisztában volt német tudásának köszönhetően, a borvásár után derült ki, hogy tud németül, mire a meglepett kocsmárosok csak annyit mondtak: „Ez az ember, van esze és mi bolondok.” (Csoma, 1992).

Szintén Monoszlón, Károly István német cserepajtása jelentette ki, hogy „100 év különbség van köztünk”. A magyar fiú kint megfigyelte, hogy a burgonyát közel, sorművelésben ültették, aztán bevezette itthon is ezt a módszert, és teljes talajelőkészítést, istálló- és műtrágyázást alkalmazott – ilyet az 1930-as években nem használtak a mezőgazdaságban a Káli-medencében (Csoma, 1982).

A Balaton-felvidékről Kővágóörsről mentek legtöbben cseregyerekként Nyugat-Magyarországra, a mai Burgenlandi területekre, innen sokan iparosságot (csizmadia, asztalos)  is tanultak a házigazdáknál.

A szomszédból, Mindszentkálláról a gazdag bort termelő gazda fia, Gelencsér Erazmus ment külföldre németül tanulni, Kékkútról Győri Sándor stájer borszállító kocsmároshoz ment.

Nagyjából a jobbágyfelszabadításól 1921-ig tartott ez a rendszer, 1922. utánról már nincsenek adatok, valószínűleg hirtelen teljesen megszűnt a gyakorlat. A háború miatt bevonuló nagyobb testvérek helyét át kellett venniük ezeknek a gyerekeknek, ezért is érkeztek egymás után haza. Ezzel az időponttal egy időben kopott el a virágzó borkereskedelem, a hagyományos borértékesítési rendszer. Nem is gondolták, hogy hamarosan humanitárius, de szomorú apropóból indulnak el gyerekekkel teli vonatok Hollandiába és Belgiumba, hogy átmenetileg beilleszkedjenek önkéntesen vállalkozó külföldi családokba azzal a reménnyel, hogy megerősödnek, pihennek, világot látnak majd.

Források:

Andrásfalvy Bertalan. (1970). Néprajzi jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életében. In: Dr. Rúzsás Lajos. főszerk., Az Észak-mecseki bányavidék regionális vizsgálata. Budapest: Akadémiai Kiadó, pp.123–167.

Az Ujság, 1904. Cseregyermekek. Az Ujság, június 23., p.13.

Csoma Zsigmond. (1982). Adatok a Kál-völgyi cseregyerek-rendszerhez. (Cseregyerekek és a borkereskedelem kapcsolata a 19. század végén – 20. század elején). In: Törőcsik Zoltán és Uzsoki András. szerk., A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16 – 1982. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, pp.319–323.

Csoma Zsigmond. (1983). A hagyományos borértékesítés rendszere és felbomlása a Káli-medencében 19-20. sz. In: Törőcsik Zoltán és Uzsoki András. szerk., A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16 – 1982. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, pp.331–341.

Csoma Zsigmond. (1983). A nyugat-magyarországi terményfuvarosok. Adatok a dél-burgenlandi paraszti borkereskedelemhez és bormértékekhez. In: Für Lajos. szerk., Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983. Budapest: MÉM Kutatás és oktatás Ellátási Központ Szolgáltató Üzeme, pp.183–207.

Csoma Zsigmond. (1992). Idegen nyelvet tanuló szolga- és cseregyerekek a Kárpát-medence nyugati területein. In: Bodnár Gyula. főszerk., Néprajzi Látóhatár: A Győrffy István Néprajzi Egyesület Folyóirata, 5(1–2), pp.54–69.

Csongrádmegyei Hírlap, 1937. Parádés barátkozás. Csongrádmegyei Hírlap, július 3., p.3.

Farkas Sándor (1887). Csepreg mezőváros története. Budapest: Franklin Társulat.

Felsőmagyarország, 1913. Cseregyermekek. Felsőmagyarország, június 25., p.2.

Fielhauer von, Helmut Paul (1978). Kinder- „Wechsel“ und „Böhmisch-Lernen“. Sitte, Wirtschaft und Kulturvermittlung im früher niederösterreichisch-tschechisch-slowakischen Grenzbereich. In: Beitl, Klaus és Leopold, Schmidt. szerk., Österreichische Zeitschrift für Volkskunde. Bécs: Bécsi Folklór Társaság, pp.115–164.

Dr. Jankó János (1902). A Balaton-melléki lakosság néprajza. In: Ism. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet. Budapest: Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága

Kecskeméti Lapok, 1898. Király Miklós hirdetése. Kecskeméti Lapok, január 30., p.8

Kósa László. (1981). Gyermekcsere és nyelvtanulás. Honismeret, 9(1), pp.18–21.

Laczkovits Emőke. (1980). Adalékok a falusi gyerekek életéhez Veszprém megyében 1868–1945. In: K. Palágyi Sylvia. szerk., A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15 – 1980 Történelem. Veszprém: Veszprém megyei Múzeumok Igazgatósága. pp.237–272.

Lukács László, 1993. A felső-őrségiek régi kapcsolatai a Dunántúllal. Fejér Megyei Hírlap, január 23., p.7.

Morvay Judit (1977). Cseregyermek.In: Ortutay Gyula. főszerk. Magyar Néprajzi Lexikon, Vol. I: A–E. Budapest: Akadémiai Kiadó, p.494.

Nagy Lajos. (1965). Csere gazdalegények. Ethnographia, 76, pp.610–612.

Népi Egység, 1948. Cseregyermekek útján igyekszenek a kézdivásárhelyi szülők az iskoláztatás ellátási költségeit csökkenteni. Népi Egység, szeptember 19., p.3.

Paládi-Kovács Attila (1982). Cseregyermekek – Népi kapcsolatok és nyelvtanulás a régi Gömörben. Kortárs, 26(2), pp.312–323.

Pápa és Vidéke, 1918. Cseregyermekek.  Pápa és Vidéke, május 19, pp.1–2.

Patyi István. (1908). A magyar beszéd tanítása idegenajkú népiskolákban. Magyar Tanítóképző, 23(10), pp.558–566.

Patyi István. (1909). A magyar beszéd tanítása idegenajkú népiskolákban. Magyar Tanítóképző, 24(2), pp. 74–77.