József Andrea
A bevezetés a folklorisztikába tárgy szemináriumi dolgozatához a választható témákból, illetve híres etnográfusokból, folkloristákból, gyűjtőkből álló listából szemezgetve nem ragaszkodhattam máshoz, mint Sebestyén Gyulához, hiszen szülőföldje, családja kötődik hozzám, illetve nélküle nem alakulhatott volna meg – saját kérésére, ezért is választottam a dolgozat címében az (ön)teremtő jelzőt – 1916-ban a Nemzeti Múzeumban a Folklore osztály.[1]
A magyar folklorisztika és néprajztudomány első klasszikus korszakának volt olyan kiemelkedő alakja, aki a XX. század első évtizedeitől kezdve napjainkig meghatározza néprajzi kutatásaink számos irányát – az általa felállított tematika, módszertan mélyreható és sokrétű volt, valamint a munkásságával vette kezdetét a gyűjtött anyagok és magának a módszereknek is a részletes dokumentálása. Az elsők között volt, akik menedzselték kutatási eredményeiket és utódjaikra már rendszerezett anyagot hagytak. Tudományos érdeklődése az európai folklorisztikai gondolkodás legnagyobb áramlataiba illeszkedett, ugyanakkor saját magyar szemlélettel egészítette ki azokat. E kettősségből született meg az a kutatói életmű, amelyben a népköltészeti, a mitológiai, a néphit- és népszokáskutatási, valamint a tárgyi néprajzi megközelítések egymást erősítve alkotnak koherens egészet.
Munkásságának egyik legjelentősebb területe a magyar népköltészet vizsgálata volt. Ezen belül különös figyelmet szentelt a népballadák, népmesék, mondák és hiedelemtörténetek szerkezetének, motívumkincsének és történeti fejlődésének, illetve kiemelkedőek a téli néphagyományok, (korbácsolás aprószentekkor, lucázás, Gergely-járás) körében végzett kutatásai és gyűjtései. Gyűjtötte a népi humor megjelenéseit is. Az 1906-ban a Kisfaludy Társaság által kiadott első jelentős magyar népköltészeti sorozat hetedik kötetét, a Sebestyén által szerkesztett Dunántúli gyűjtést hiánypótló műnek jellemezte az előszóban Vargha Gyula.[2]
A balladák esetében olyan tipológiai rendszert igyekezett kialakítani, amely egyszerre tette lehetővé a műfaj belső, formális jegyeinek vizsgálatát és az egyes darabok történeti hátterének feltárását. Úgy vélte, hogy a ballada nem pusztán egy irodalmi alkotás, hanem a közösségi emlékezet olyan különleges lenyomata, amelyben régmúlt korok mentalitása, hiedelemvilága és társadalmi struktúrái őrződtek meg. A balladák elemzése során igyekezett középkori vagy olykor még régebbi hagyományrétegeket kimutatni, illetve gyakran alkalmazott történeti-filológiai módszereket.[3] Északi tanulmányaihoz, a finn és német folklorisztikai iskolák módszertani elveihez és a kor európai folkloristáinak törekvéseihez egyaránt illeszkedett ez a módszer, azonban szorosan a magyar történeti és kulturális hagyományokra építette értelmezését.
A népköltészeti kutatások mellett Sebestyén a néphit és a népszokások kérdéskörében is úttörő szerepet vállalt. Elemzéseiben a népi vallásosságot mint történeti és mitológiai rétegeket hordozó kulturális jelenséget értelmezte, amelyben az archaikus keresztény kultúra és motívumok későbbi elemei egymásra rétegeződve élnek tovább. Különösen foglalkoztatták a rítusok, a mágikus gyakorlatok, ráolvasások, valamint a halottkultusz és a temetkezési szokások kérdései. Elemzései során gyakran hangsúlyozta, hogy a népi vallásosság vizsgálata nem pusztán a hiedelmek leírását jelenti, hanem azok kulturális funkciójának, társadalmi szerepének, valamint az ősi motívumok továbbélésének feltárását is. Ezzel a szemlélettel tekinthetjük Sebestyént a magyar mitológiai kutatás egyik korai alakítójának.
A tárgyi néprajz területén Sebestyén elsősorban a pásztorélet tárgyi emlékei, a faragások, csontmunkák és más díszítőművészeti alkotások iránt érdeklődött. Egyaránt vizsgálta a tárgyak funkcionális és esztétikai jelentésrétegeit is – kiemelte, hogy ne csupán etnográfiai dokumentumként kezeljük ezeket a tárgyakat, hanem lássuk meg a művészeti alkotást is, mely megnyilvánulása a közösségi identitásnak és a kulturális kreativitásnak is. Ez az esztétikai dimenzió szerű értelmezés ágyazhatott meg a későbbi népművészeti modernizmus megjelenésének is.
Tudományos érdeklődésének fontos fejezete a székely-magyar rovásírás kutatása, mely a különböző (ál)nemesi oklevelek, dokumentumok hamisításának eszközévé vált, ezáltal bizalmatlanság ébredt a tudósokban ezzel a különleges írásmóddal szemben a XX. század első felében. Tanulmányaiban és könyvében, a Rovás és rovásírás címűben nem csupán a rovásírás történetét próbálta meg rekonstruálni, hanem igyekezett bemutatni annak kulturális szerepét és identitásképző jelentőségét is. Bár ma vitatják egyes megállapításait e témában, a rovásírás tudományos vizsgálatának intézményes megalapozásában és népszerűsítésében betöltött szerepe viszont elvitathatatlan. Az 1915-ben megjelent A magyar rovásírás hiteles emlékei című monográfiájában lehozott képek nagyfokú érdeklődést váltottak ki, illetve meghozták a további kutatásokhoz a kedvet.[4]
Még fiatal kutató korában először a középkori zenével kezdett foglalkozni, megírta 1891-ben az Adalékok a középkori énekmondók történetéhez című tanulmányát, majd hat évvel később rátalált kedvenc témájára, a regősénekek gyűjtésére. Már ezek publikálása is modernnek számított, mert a szövegen felül közölt kottát is, illetve a könnyebb érthetőség miatt, valamint az érdekesebb népszokások bemutatására illusztrációkat is alkalmazott könyvében. A zenei kutatásaiban partnerre talált Kodály Zoltán és Bartók Béla személyében, a két fiatal zeneakadémiai növendék a Magyar Néprajzi Múzeum gyűjtőivé avanzsált, továbbá az Ethnographia szerkesztőségének tagjaivá váltak.
Sebestyén módszertani szempontból elsődlegesen a saját terepmunkára és gyűjtésre támaszkodott. Gyűjtőútjai során nem csupán a folklórszövegeket rögzítette, hanem a közösségek társadalmi viszonyait, szokásrendjét és kulturális gyakorlatait is igyekezett megfigyelni. Itt ismét modern szemlélettel dolgozott: terepmunkája során a hagyományt nem elszigetelt szövegként, hanem kontextusban, a közösség életének részeként értelmezte. A gyűjtött anyagok összehasonlító értékelése során a finn és észt folkloristák – leginkább Julius és Kaarle Krohn – módszereit (ún. finn módszer) alkalmazta. A különbség annyi volt hármójuk módszere között, hogy nem csak a motívumvándorlás elméletével foglalkozott Sebestyén, nála hangsúlyos szerepet kapott a hagyományrétegek elkülönítésének igénye. Mikor az északi kollégái felismerték, hogy nem tudnak már összehasonlító folklórt alkalmazni, új irányt állítottak fel, nemzetek között is átjárhatónak kell lennie a gyűjtött anyagoknak, legalább kivonatot kell készíteni a publikációkhoz valamelyik világnyelven.
A másik módszertani pillére a történeti-filológiai megközelítés volt, ezáltal tudta a néprajzi jelenségek időbeli mélységét is feltárni. Írott forrásokat, krónikákat, középkori okleveleket használt fel annak bizonyítására, hogy bizonyos szokások, hiedelmek, szöveg- vagy zenemotívumok már a középkorban is jelen voltak. Ezt a törekvést a Regősök című, a regöléssel kapcsolatos elemzéseit tartalmazó művében figyelhetjük meg; a szerző szerint a regölés rituális eredetű szokás, mely a közösségi évkezdés (Sebestyén Gyula és Dömötör Tekla szerint a középkorban ez karácsonyra esett) rítusaihoz kapcsolódott. A hozzáértők szerint a magyar folklorisztika egyik legjobb korai rendszerezettségű monográfiája, amely számos későbbi kutató – Dömötör Tekla, Erdélyi Zsuzsanna, Vargyas Lajos – számára szolgálta kiindulópontul.[5]
Nem feledkezhetünk meg tudományszervező tevékenységéről sem. A Magyar Néprajzi Társaságban és egyéb tudományos testületekben betöltött szerepe révén hozzájárult a néprajzkutatás intézményi hátterének megszilárdításához, a publikációs lehetőségek bővítéséhez és a kutatói utánpótlás támogatásához. A 70. születésnapján Madarassy László az alábbi szavakkal köszöntette Sebestyén Gyulát:
„Mikor a Magyar Néprajzi Társaság 1889-ben megalakult, egy tanárjelölt kérte a tagok sorába való fölvételét. Ez a tanárjelölt már akkor olyan tanulmányokkal foglalkozott, melyek képessé tették arra, hogy később a magyar néphagyományok gyűjtésének és tudományos földolgozásának ügyét kezébe vegye. A sors egyúttal őt jelölte ki, hogy a Társaságnak és folyóiratának, az »Ethnographiának« egy negyedszázadon át, 1896–1920 között irányt szabjon.” (Madarassy, 1934, pp. 2–4).
Az Ethnographia folyóirat irodalmi rovatát használta ezután arra, hogy a hiányzó néprajzi könyvekből legalább itt jelenjenek meg rövidebb formátumú írások, valamint az újságban – rádöbbenve, hogy sokkal több helyszíni gyűjtőmunkára, és nem utolsósorban gyűjtőkre van szükség – hirdetve keresett önkénteseket ezekre a feladatokra. Már iránytűt is tudtak adni a lelkes önkénteseknek, mert szintén a folyóiratban adták közre a Tájékoztatót, mely három szakaszból állt: „Tudnivalók”, „A gyűjtés módja”, valamint „A gyűjtők kérdőíve”.[6] A néhányszáz egyetemeken, iskolákban kiosztott példányon túl 11 ezret sikerült eladniuk ebből a lapszámból, ami bizonyítja, mekkora érdeklődés övezte a projektet. A kérdőívek használatával összehasonlíthatóvá, könnyebben értékelhetővé váltak a kutatások, felgyorsították vele a betanítási folyamatot is.
A magyar kulturális emlékezetben Sebestyén Gyula alakja számos formában tovább él. A Balatonszepezd és Révfülöp között emelt Pogánykő obeliszk nemcsak a rovásírás történetéhez kapcsolódó érdeklődésének, hanem kulturális identitásfelfogásának is emléket állít. Köveskál református temetőjében található síremléke a helyi emlékezet részévé vált, nem olyan régen a faragott, egyszerű emlékművet egy nyitott könyvet formázó márvány síremlék váltotta fel. Az általam összeállított Köveskáli Helytörténeti Kiállításban is megemlékezünk Sebestyénről, valamint viszontláthatjuk portréját a Sebestyén Gyula Emlékérmen, melyet néprajzi gyűjtéssel kiemelkedően foglalkozó személyek kaphatnak meg.
Összegzésként megállapítható, hogy Sebestyén tudományos munkássága a magyar néprajz fejlődéstörténetében meghatározó jelentőségű. Kutatásai egyszerre illeszkedtek a korabeli európai tudományos törekvésekbe és járultak hozzá olyan saját magyar néprajzi megközelítések kialakulásához, amelyek később a tudományág identitását is formálták. A népköltészet, a néphit, a népszokások és a tárgyi kultúra vizsgálatában egyszerre volt filológus, történész, művészettörténeti érdeklődésű kutató és a modern terepmunka korai gyakorlója. Módszertani újításai – az összehasonlító elemzés és a történeti rekonstrukcióra épülő modellalkotás – a magyar folklorisztikában máig ható érvénnyel bírnak, és tudományos öröksége a XX-XXI. századi kutatások számára is fontos viszonyítási pont maradt.
Zárásul Diószegi Vilmost idézzük, aki összeszedte Sebestyén Gyula folklorista örökségét:
„Néprajzi gyűjtés, mégpedig nemcsak tollal vagy ceruzával, hanem legújabb gépi eszközökkel; korszerű kérdőívek készítése, az alaposabb, az apró részletekre és finomságokra is figyelő gyűjtés elősegítésére; a népi kultúra felmérésének az egész magyar etnikumra való kiterjeszthetése céljából gyűjtőhálózat szervezése, a gyűjtők rendszeres foglalkoztatása, szakmai képzése; az élő jelenségek rögzítése mellett történeti adatok feltárása, rendszerezése és közzététele; a tervszerűen gyűjtött s gyűjtetett anyag rendszeres feldolgozása; a néprajzi leírások mellett elemző vizsgálatok, összehasonlító kutatások végzése, részint a honfoglaló magyarság népi műveltségének a feltárására, részint a magyarságot mostani lakóhelyén ért kulturális hatások, más szóval interetnikus kapcsolatok megállapítása céljából; a magyar népi kultúrának több mint félszáz kötetben való idegennyelvű publikálása stb., stb., stb. Mindez nem úgy hangzik, mint egy század eleji néprajztudós munkássága, hanem néprajztudományunk következő évtizedekre szóló program-adása. Vajon ennél több jelenti a tudományos életmű maradandóságát?” (Diószegi, 1964, pp. 384–401).
[1] Az Állandó Néprajzi Bizottság és Magyar Néptudományi Intézetnek címzett sürgető indítványában részletesen taglalja a kezdeteket, bár erős sértettség is kiérezhető az indítványból
[2] „Ujabb gyüjtéseink anyagát vizsgálva, nem igen tudunk szabadulni attól a lehangoló érzéstől, hogy népköltésünknek korábban oly gazdag ere kezd kimerülni, értékesebb darabok csak ritkán kerülnek napfényre. Sebestyén gyüjteménye örvendetes kivétel. Egészében is felül áll az átlagon, egyes dalai pedig méltán helyezhetők egy sorba a régi gyüjtemények legértékesebb darabjaival. Különös figyelmet érdemelnek a balladák és rokonnemüek.”
[3] ,,A népköltészet tanulmányozásának czélja, hogy a nép szellemi életének költői oldalát a maga valójában híven feltüntesse. E végre aztán nem elég, hogy a puszta adatokat határra halmozzuk, hanem azt is tudnunk kell, hogy mi bennök az eredeti, mi a kölcsönzés, s az eredetiben mi a jellemzetesen faji [ma úgy mondanák: nemzeti], mi az általános, illetőleg az idegennel lényegileg azon egyszerű törvénynél fogva egyező, hogy egymáshoz hasonló viszonyok, közös körülmények az egyszerű nép szellemi életében meglepően hasonló eredményeket szülnek.” Forrás: Sebestyén Gyula: „Párhuzamos idézetek”, Ethnographia, I. kötet (1890), 104.
[4] Tóth Szilárd (1996). Rovásírás és latin betűs írás a magyar művelődésben. In: A magyar művelődés és a kereszténység: A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai: Róma – Nápoly, 1996. szeptember 9-14. II. kötet 3. rész, pp. 1171–1180.
[5] Diószegi, 1964, 384–401.
[6] Forrás: Sebestyén Gyula. (1912). A magyar néphagyomány emlékeinek országos gyűjtéséről. Ethnographia, 23, pp. 193–213.
Forrás
Diószegi Vilmos. (1972). Sebestyén Gyula. A múlt magyar tudósai sorozat. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Diószegi Vilmos. (1964). Sebestyén Gyula jelentősége a néprajztudományban. Ethnographia, 75, pp. 384–401.
Madarassy László. (1934). Sebestyén Gyula születésének 70. évfordulójára. Ethnographia, XLV(1–2), pp. 1–3.
Mikos Éva. (2017). Gyula a vérzivatarban. Konstrukció és rekonstrukció problémája Sebestyén Gyula pályaképében. In: Aranyhíd. Kriza János Néprajzi Társaság; BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet; Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, pp. 535-548.
Schelken Pálma (1964). Emlékezés Sebestyén Gyulára. Muzsika, 7(3), pp. 1–2.
Sebestyén Gyula. (1920). Állandó néprajzi bizottság és Magyar Néptudományi Intézet. [s.n.], Budapest.
Sebestyén Gyula. (1912). A magyar néphagyomány emlékeinek országos gyűjtéséről. Ethnographia, 23, pp. 193–213.
Sebestyén Gyula (szerk.) (1906). Dunántúli gyűjtés. Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII. kötet. Kisfaludy Társaság, Budapest.
Sebestyén Gyula. (1890). Párhuzamos idézetek. Ethnographia, 1, p. 104.
Sebestyén Gyula. (1902). Magyar népköltési gyűjtemény. Új folyam. V. Gyűjtötte Sebestyén Gyula. Athenaeum, Budapest. XVI, 505 l., XIX t.
Tóth Szilárd. (1996). Rovásírás és latin betűs írás a magyar művelődésben. In: A magyar művelődés és a kereszténység: A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai: Róma – Nápoly, 1996. szeptember 9-14. II. kötet 3. rész, pp. 1171–1180.
